Szívszorító! Miután az idős bácsi elhunyt az idősek otthonában, a nővérek találtak valamit, ami megváltoztatta az életüket
Amikor az otthon egyik lakója, egy idős ember, aki mindig rosszkedvű volt meghalt, senki nem siratta meg. De a szoba rendbe rakása során találtak valamit, ami annyira megérintette a szívüket, hogy szemükből könnyek törtek elő.
Az idősek otthonának világszerte rengeteg lakója van. Minden nap több ezer idős ember várja a látogatókat vagy legalább egy telefonhívást a családjuktól, távoli rokonuktól.
Életük vége felé közeledve azonban egyre többet csalódnak, és reményüket vesztve a szomorúság álara mögé bújnak. Így tett az a férfi is, akiről ez a történet szól.
Amikor a gondozók átnézték a holniját, élete emlékei között megtalálták ezt a verset:
„Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál – ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy “Próbálja meg!” – választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője…
Kényetekre-kedvetekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz` ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja…
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát ez vagyok én!!”
Jusson eszedbe ez a vers, amikor legközelebb idős emberrel találkozol, akit anélkül söpörnél félre, hogy észrevennéd rejtőző, fiatal lelkét.
Egy nap valamennyien ilyenek leszünk! A legjobb, legszebb dolgokat a világon nem láthatjuk vagy érinthetjük meg… a szívünkben kell éreznünk őket!
