Gizi néni levelet írt Vajna Timinek és most ezen röhög az egész internet
A falusi életről beszél, és életvezetési tanácsokat is kért!
„Gizi vagyok Tápiógöröngyösről, de te nem ismersz engem. Na, majd most.
Bevallom kedves Timi, én már akkor megszerettelek, amikor gyémánt fülbevalót ajánlottál minden magyar nő fülébe.
Az olyan szép volt, olyan igaz és annyira ráéreztél az igényekre – itt, falun főleg van az ilyesmire kereslet -, hogy mindjárt mondtam is a páromnak, hogy nekem is kellene egy olyan. A fülembe. A Sanyi – így hívják a férjemet – feje kicsit lila lett, de aztán megnyugodott, mert nem annyira vérmes ember, mint az, aki átrugdosta Terikét a kutyán.
Szóval megnyugodott hamar a Sanyi és majdnem kedvesen mondta, hogy azt. A fülembe. De azt is mondta, hogy lapátoljam szorgosan a szenet – tudod, Timikém, most jól spóroltunk egész évben és tudtunk venni az őszön vagy öt mázsa olcsóbb szenet -, mert ha kint marad és megázik, akkor fülem se lesz, amibe a kösöntyűt belerakhatom. Nem azért, mintha letépné a Sanyi. Szelíd ember ez, szinte kenyérre lehet kenni, már amikor van a háznál kenyér. Azért mondta, mert ha bejön a nagy hideg és nem tudunk befűteni, úgy lefagy a fülem, hogy letörik. Te biztosan ismered azt, hogy mennyire tud fázni az ember lánya, amikor jönnek a mínuszok.
Biztosan azért mentél el a Maldív-szigetekre szilveszterezni. Úgy nézem, ott jó meleg lehet, merthogy alig van rajtad valami ruha. Minálunk mínusz tíz volt reggel. Odakint, mert bent megvolt még plusz tizenhárom is, de nem fűthetek ész nélkül, mert ki tudja, mikor lesz tavasz. Biztos te is ésszel rakod a kazánt, neked se a Mikulás hozza a gazdagságot. Megdolgozol te azért.
Látom ám az Instagramon, mennyit tornázol. Csodállak is érte. Nekem bizony valahogy nem marad időm az ilyesmire. Reggel ötkor kelek, uzsonnát csomagolok a gyerekeknek, aztán az uramnak. Reggelit azt nem kell készíteni, mert nálunk az a szokás, hogy nem reggelizünk. Régebben azt hittem, hogy csak csórók vagyunk, de aztán megtudtam, hogy szokás kérdése, meg hagyomány. Hát, nálunk az a hagyomány, hogy jó, ha van annyi kenyér, amiből futja egy margarinos szendvicsre.
Olvastam, hogy te sem eszel húst. Na, azt mi se nagyon, mert az öreg isten tudja megfizetni a mai árakat. Mi is csak azt eszünk, amit te, Timikém. Rántottlevest, margarinos kenyeret, krumplistésztát, tésztáskrumplit. Csak rajtunk meg is látszik, te meg olyan szép karcsú vagy. Hiába, a sok torna! Na, ott hagytam abba, hogy énnekem sehogy nem marad időm tornázni, mert délután, amikor végzek a munkahelyemen, akkor még hazafelé bevásárolok (már persze, amikor van pénzem. Hó végén nem nagyon kell vásárolni, mert a boltos nem ad hitelre semmit), hazamegyek, kimosom a szennyest. Kézzel, mert a mosógépem elromlott és azt mondta a szerelő, hogy ezt már nem lehet javítani, újat kell venni. De kinek van annyi pénze? Hát nem? Úgyhogy kézzel kimosok, ami direkt jó is, mert én legalább nem fogyasztom mosás közben sem az áramot. Amúgy is hol a vízzel, hol a villannyal vagyunk csúszásban, így legalább nem gyűlik fel annyi tartozás.
Aztán úgy szoktam, hogy a mosóvizet kimerem vödrökbe és abból öblítjük le a vécét, hogy ne pocsékoljuk a vizet, mert az se ingyen van. Kimosok, kiteregetek, aztán kitalálom, hogy mi legyen a vacsora. Ez nem nagyon bonyolult, mert többnyire krumpli meg tészta mindig van otthon. Igaz ugyan, hogy más meg nincs, de már csak így van nálunk, vegetáriánusoknál. Szóval csinálok krumplistésztát, aztán melegítek vizet, hogy le tudjunk mosakodni – a bojler is elromlott, de az már régebben -, kikérdezem a gyerekektől a leckét, addigra hazaér az uram is, mert két állása is van. Négy órára van bejelentve mindkét helyen, de hat órát kell ledolgoznia, úgyhogy öreg este van, mire hazaér. Keresni nem sokat keres, de azért nincs okom panaszra. Ketten viszünk haza annyi fizetést, amiből megvagyunk. Nem fázunk, nem éhezünk. Vagy nem mindig.
Adok vacsorát az embernek, addigra a gyerekek már ágyban vannak, elmosom az edényt – akkorra az uram már alszik szegényem, olyan fáradt -, kivasalom a másnapi ruhát – nem flancból, hanem mert ilyenkor nem szárad olyan gyorsan, nedves holmit meg mégsem vehetünk fel – és akkor nekem már se erőm, se kedvem tornázni. Csak eldőlök, mint a krumpliszsák. Nem is értem, neked hogy marad erőd annyi mindenre, Timikém. Biztosan ügyesebben be tudod osztani az idődet, mint én. Majd adhatnál tippeket, hogy kéne élnünk nekünk itt falun, hogy olyan fittek legyünk mi is, mint te.
De lassan befejezem a levelet, mert meg kell varrnom a gyerek nadrágját, mert ez sem tud vigyázni a holmijára. Most is kiszakította, hiába mondom neki, hogy csak jövő hónapban tudok elmenni a turkálóba új nadrágért, mert akkorra tudok annyit összespórolni. Még szerencse, hogy a nyáron lefejtettem a tavalyi pulóverét, amit kinőtt és szépen megkötögettem neki, kicsit szellősebben. Így megvolt a karácsonyi ajándék is, meg van pulóver.
Láttam Timikém azt a helyes kis szarvasos pulóvert az uradon. Biztosan te kötötted, látszik rajta, hogy szeretettel készült. Majd elküldhetnéd a mintáját, ha lesz egy kis fonalam, kötök én is az uramnak jövő karácsonyra. Hátha vesz nekem kösöntyűt a fülembe, vagy legalább elvisz a Maldív-szigetekre. Igaz, hogy nem pontosan tudom, az hol van, de gondolom, melegebb éghajlaton. Ugye, Timikém? Csak azt akartam még kérdezni, hogy az urad nem volt veled a Maldív-szigeteken? Mert róla nem látok egy fotót sem. Vagy ő is elfáradt szegény, mint az én uram és csak aludt?
Várom a kötésmintát és az életvezetési tanácsokat. Addig is csókollak.”
http://otpercpiheno.blogspot.com
