“Van egy jó meg egy rossz hírem. A rossz az, hogy meghaltam” – Megható utolsó levél egy rákban elhunyt családanyától
“Van egy jó meg egy rossz hírem. A rossz az, hogy meghaltam” – kezdi levelét Heather McManamy. A hol vicces, hol megindító sorokat az asszony halála előtt írta meg, s most férje posztolta ki a Facebookra.
Heather már korábban is sok levelet írt, negyedik stádiumú rákos betegként tudta, hogy nem éri meg azt az időt, amikor most négyéves kislánya, Brianna felnő, vagy egyáltalán azt, hogy iskolába megy.
Heather ezért leveleket ír kislányának, amiket majd élete egy-egy fontos napján – amikor ő már nem lehet vele – elolvashat, és persze másoknak is, férjének, barátainak. A mellrák, ami aztán áttéteket képzett Heather máján és csontjain, végül elvitte a csupán 36 éves asszonyt.
Íme az utolsó levele:
“Hát, van egy jó és egy rossz hírem. A rossz az, hogy nyilvánvalóan meghaltam. A jó hír az, hogy ha ezeket a sorokat olvasod, te nem (hacsak nincs wifi a halál után). Igen, ez szar. Rosszabb annál, mint hogy szavakkal kifejezhetném, de olyan nagyon boldog vagyok, hogy teljes életet élhettem, örömökben, nagyszerű barátokban gazdagon. Szerencsés vagyok, hogy őszintén azt mondhatom, semmit sem bántam meg, minden egyes percemben teljes életet éltem. Szeretlek titeket, és köszönöm nektek ezt a csodálatos életet.
Akármilyen vigaszt is nyújt nektek a vallásotok, örülök neki. Tartsátok azonban tiszteletben, hogy mi nem vagyunk vallásosak. Kérlek, kérlek, kérlek ne mondjátok Briannának, hogy a mennyben vagyok. Az ő olvasatában ez azt jelentené, hogy otthagytam őt azért, hogy valahol máshol legyek. Mindent megtettem, hogy vele lehessek, és sehol máshol nem lennék szívesebben, mint vele és Jeffel. Kérlek ne zavarjátok össze, ne gondolja azt, hogy ez nem igaz. Mert nem a mennyben vagyok. Itt vagyok. De nem abban a vacak testben, ami ellenem fordult. Az energiám, a szeretetem, a nevetésem, azok a hihetetlen emlékek mind itt vannak veletek.
Kérlek ne gondoljatok rám szomorúsággal vagy szánalommal. Mosolyogjatok, és arra gondoljatok, milyen csodálatos volt együtt. Kibaszottul utálok szomorúvá tenni embereket. Sokkal inkább szeretek mindenkit megmosolyogtatni, megnevettetni, úgyhogy kérlek ne azon gondolkodjatok, milyen tragikus véget ért a történetem, nevessetek a sok vicces emléken. (…)
És nem gondolom, hogy vesztettem a rákkal szemben. Mert bár a rák elvett tőlem majnem mindent, nem vehette el a szeretetem, a reményem, az örömöm. Ez nem egy csata volt, ez csak az élet, ami gyakran igazságtalan, és brutálisan kiszámíthatatlan. Nem vesztettem, baszki. Ahogy éltem a rákos éveimet, szerintem az egy elég nagy győzelem volt. Ne felejtsétek el ezt. (…)
Ha elmentek a temetésemre, utána táncoljatok egyet a kedvemért, ünnepeljétek az élet szépségét egy kicseszettül nagy bulival, mert tudjátok, hogy ezt szeretném, és valamilyen furcsa módon én is ott leszek veletek. Alig várom, hogy kísérthesselek benneteket, úgyhogy ez most nem egy nagy búcsú, hiszen találkozunk még később.
Kérlek, tegyetek nekem egy szívességet, és minden nap szánjatok arra néhány percet, hogy az életen, ezen a törékeny kalandon gondolkodtok. Soha ne felejtsétek el: minden nap számít.”
