Milyen érzés szülni? ( Fetrengtem a röhögéstől )

Elképzeled, hogy milyen szép kismama leszel, egész nap csak a pocakodat fogod csodálni, az emberek elismeréssel vegyes bámulattal mosolyognak rád, átengednek, felállnak, besegítenek.

A valóságban az elején úgy nézel ki, mint aki enyhén meghízott, ismerősök nem mernek rákérdezni, hiába dugod ki. Az igazán szép pocak csak pár hétig tart, utána strandlabdává nő, szétreped, nem látod tőle a lábadat, egyebedet, folyton nekimész az ajtóknak, mert nem tudod felbecsülni mekkora. Sehogy sem kényelmes ülni, feküdni, a pólóidból allul kilóg, fázik. A kisgyerekes anyukák autósüléssel, meg a fiatal nők tuti nem állnak meg neked a zebrán, akkor sem, ha esik az eső.

Elképzeled, hogy milyen szép szülésed lesz, gyengéd, természetes, gyertyafény, halk zene, harmónia. Énekelve-táncolva vajúdsz, a fájások meg se kottyannak, kettő között tréfálkozol az orvossal, aki bámulattól elhomályosult szemmel biztosít róla, hogy még soha ilyen stramm kismamája nem volt, férjed csodálattal vegyes tisztelettel bámul téged, az ősanyát. A baba kicsusszan belőled, a mellkasodra teszik, egymás szemébe néztek, boldogság. A hasad azonnal lapos lesz, a pinaizmaid feszesek, mint tizenévesen, melled hatalmasra duzzad, ellenben nem lóg. Egy centit sem.

A valóságban az első komolyabb fájásoknál elnémulsz, és csak a fogad között szűrődik ki valami aztakurrvvvaaahétszssbazzz, a környezeteddel minimálisra korlátozod a kommunikációt, esetleg üvöltesz, amikor meg kibújik végre, fel se tudod fogni, hogy vége, túl vagytok rajta.

Közben a dokid joviálisan tréfálkozik a férjeddel, ha lenne erőd, elküldenéd őket a picsába, oda, ahová nagyon nem szeretnéd, ha az ifjú apa odanézne. – De persze odanéz feszt, sőt, még a doki is felhívja a figyelmét rá, hogy nosza, most bukkan ki a hajas fejbőre… Ha szerencséd van, az apukának nem jut eszébe a nyilvánvaló különbség a saját cerkájának és a baba fejének az átmérője között, a jövőbeni hancúrok zavartalansága miatt, ami pedig a pinaizmaidat illeti… hát óvatosan tüsszents, köhögj az elején. Pláne, ha nem első szülés.

A melleid hatalmasra duzzadnak, valóban, és ez az áldott állapot el is tart pár hétig, azonban ha oldalra fekszel, folyik belőle a tej, ha eltelt két óra a szoptatások között, folyik belőle a tej, ha lehajolsz, ha nyújtózol, a levegőt veszel, alszol, folyik… a lepedőn sokasodnak a kis kerek foltok, javaslom a kék színűt, azon a leghangsúlyosabb a kontraszt, tapasztalat! És igen, lógnak, a ceruzatesztet csak azért nem csinálod meg, mert tudod, felesleges: jó lesz oda a tolltartó is. És bepállik, leveszed a melltartódat, megcsap a buké, szegény baba, ezt szagolgatja minden szoptatásnál!

A hasad megmarad úgy a félidős méreteknél, csak sokkal puhább, olyan, mint egy vízágy, hullámzik, önálló életet él, a repedések bíborszínben pompáznak, megcsillan rajtuk a lámpafény, hát, nem szép látvány. Majd teszek ellene, gondolod, a megmaradt olajat, krémet már nem kened rá, kedved sincs hozzá.

Elképzeled, ahogy a nagyobbik gyereked meglátogat a kórházban, meghatott pillanatok, odarohan hozzátok, ad neki puszit, és mond valami elragadtatottat-vicceset, amitől mindenki elsírja magát, már ha rágondolsz is, könnyezel, izgatottan várod az első találkozást. Innentől kezdve majd imádja, segít a baba körüli teendőkben, nem féltékeny egy cseppet sem, mindenkinek eldicsekedik, hogy milyen szép kistestvére született. A játékait boldogan átengedi a kicsinek, téged még jobban imád, a viselkedése cseppet sem változik meg az irányodban.

A valóságban bevágtat a kórterembe, vet egy pillantást a babára, majd felfedezi a szoba érdekességeit, esetleg a kistesó által “hozott” ajándékkal játszik. Felszólításra ad neki puszit, de szemmel láthatóan nem érdekli különösen a dolog. Ha apuka gyors, lesz róla kép, különben cseszheted a szép emlékeket…

Hazaérve először csak a sírás zavarja, a közösségbe, ahova jár, gyökér módon viselkedik, mentegetőzöl. Aztán kezdődik az ellenállás, visszababásodik, ringatni kell, türelmes vagy, elmúlik gyorsan, reménykedsz. Múlnak a hónapok, az ellenállás nem csökken, a játékokat azonnal kikapja a kezéből, anyaaaaaaa engem néz, nenézzenengeeeeeeem! Nem tudok aludni a sírása miatt, tedd le, nefoglalkozzveleeee! Naaaaaa, megnyalta a villámekkvinnt, veddeltőleeeee! Naaaaaaaaaaaaaaa!!!

Már nem vagy annyira türelmes. Azért mélyen legbelül, reménykedsz: szereti.

Megfogadod, okosan fogod a kicsit nevelni, tudományosan szoktatod a jó alvásra, így pár hét után átalussza az éjszakát, végre bebizonyítod mindenkinek, hogy képes vagy rá! Este csak leteszed, egyedül álomba szenderül, gyönyörű, tejszaga van, imádod, úri passzióból nézegeted kicsit, aztán kisurransz. Reggel kacagva kel, te kipihenten, frissen, tettrekészen, a lakás csilivili, délre ebéd az asztalon, mindig van frissen mosott ruha.

A valóságban már első éjszaka landol melletted a baba a nagy ágyban, hogy a család többi tagja (legalább) pihenhessen, a kicsi ugyanolyan szar alvó lesz, mint a testvére, pedig bevetetted az összeolvasott trükköket, a szakirodalomnak is a kúúvannya. Este leteszed, másfél óra múlva ébred, mert kiesett az a rohadás cumi, hogy vágott volna hátba egy méretes péklapáttal valaki amikor először odaadtad neki… éjszaka a töksötétben félkábán tapogatózol, és keresed, megpróbálod eltalálni vele a száját, hoppá, ez az orrlika, sebaj! Mire nagy nehezen megtalálod a megfelelő nyílást, már elfordítja a fejét, kezdheted előről.

Az elsőhöz képest csak annyi a változás, hogy most már hangosan szitkozódsz, és nincs is lelkiismeret-furdalásod miatta, mindenmindegy már. Vége visszaalszik, te is visszatántorogsz a saját ágyadba, pár perc múlva hallod a babafónon a mocorgást, majd a koppanást, ahogy az a szájbavágottmocskos cumi kisesik a kiságyból. Édes anyanyelvünk legszebb szavai tolulnak a szádra, miközben visszacsattogsz a gyerekszobába, holazaszaaar??! Persze nem találod, hihetetlen, hogy tudja ilyen messzire köpni, semmit se látsz, a baba hangol, majd ordítani kezd, a nagy ébredezik, végre megvan a cumi, a kiságy és a szekrény között résben, helló porcicák!

Sterilizálás, ugyan, lenyalod, betuszkolod a szájába, de már késő, felhergelte magát. A hónod alá csapod, kiszáguldasz vele a szobából, hogy legalább a nagy ne élénküljön fel teljesen, nem fogom állandóan a cicit a szájába adni, hogy megnyugodjon, nem a szart nem!! Hajnali három, ez itten üvölt, legyen már csend! Kicsit rázogatni kell a mellbimbódat a szájába, hogy rákapjon, annyira sír, vééégrebazzz. Reggel a tükörben döbbenten bámulod azt a zombit, semmi értelem nincs a tekintetében, fel kéne öltözni, melyik felsőből tudom kilógatni a szoptatáshoz legalább az egyik cicit?

A mosogatnivaló hegyekben, csak azért állsz neki, hogy kávét tudj főzni magadnak, a szennyestartó fossa ki magából a ruhákat, ma se mostál? Nincs már tiszta alsógatyám. Ebédre túróstészta, negyed óra alatt megvan, ha túltolod a kulináriát, akkor pirítasz hozzá szalonnát is. A gyerek napközben félórákat alszik, semmit se tudsz csinálni tőle, gyönyörű, tejszaga van, imádod.

Ne keseredj el: lesz ez még így se. Ez a te családod, ez a valóság. Nem cserélnéd el semmi pénzért, kicsit szopórolleres most, dehát megéri, nemigaz?

Nemigaz?