7 titokzatos ember, akinek nincs múltja
Telis-tele a történelem olyan emberekkel, akik nyom nélkül tűntek el. Azokból azonban jóval kevesebb van, akiknek a múltja ismeretlen: de az igazán érdekes történetek hozzájuk kötődnek.
1. Sandy Cove-i Jerome
1863-ban egy nyolcéves kisfiú a Kanadához tartozó Új-Skóciában, a parton sétálva bukkant rá egy kimerült, átfázott, lábak nélküli férfire. A fiú családja hazavitte. Hamar kiderült, hogy nem beszél angolul, de semmilyen más nyelven sem tudták szóra bírni. Rengeteg kíváncsiskodó ment el meglátogatni, de a férfi egyáltalán nem beszélt, csak morgott mindenkire. Mivel többször hagyta el a száját egy, a névre hasonlító hang, elnevezték Jerome-nak.
Tovább gyűrűzött a rejtély, amikor orvos is megvizsgálta, és kiderült, hogy sebészi precizitással amputálták a lábait, nem sokkal azelőtt, hogy a parton megtalálták.
Jerome átkerült egy új családhoz, Jean Nicola a feleségével és fogadott lányukkal adott neki otthont 7 éven keresztül.
Ellátásához heti 2 dolláros támogatást biztosított az állam. Nicola nyelvész volt, de Jerome-ot még ő sem tudta szóra bírni. Miután Nicola felesége meghalt, Jerome átkerült a Comeau családhoz egy közeli faluba, St. Alphonse-ba, és itt élte le élete hátralévő részét. A család hasznot húzott belőle, látogatók pénzt fizettek azért, hogy találkozhassanak Jerome-mal. Az ismeretlen eredetű férfi 1912-ben halt meg, és azóta sem derült ki, hogy ki volt valójában.
2. John Doe 24
1945-ben egy süketnéma, kommunikációra teljesen képtelen tinédzser fiú bukkant fel az Illinois állambeli Jacksonville-ben. Egy szót tudott tudott leírni csupán: „Lewis”. Miután a hatóságok nem találtak rá a családjára, egy pszichiátrián helyezték el, és mivel ő volt a 24. beteg az intézményben, akinek nem tudták a nevét, John Doe No. 24-nek nevezték el – meglepő módon nem Lewis-nak.
Később a látását is elvesztette, vélhetően a cukorbetegsége miatt. 30 évet töltött különböző pszichiátriákon, végül szanatóriumban helyezték el. A rengeteg egészségügyi problémája ellenére jókedvű maradt, gyakran nevetett, süketségétől függetlenül szeretett zenét hallgatni és táncolni.
Szívrohamban halt meg 1993-ban, változatlanul ismeretlen múlttal. Mary Chapin Carpenter dalban örökítette meg a történetét.
3. Monsieur Chouchani
Chouchani tanár úrról sem lehet tudni, hogy pontosan ki ő, és honnan származik. Története azért érdekes, mert mentorai között volt egy Nobel-díjas író, Elie Wiesel is.
Wiesel úgy számolt be róla, hogy “piszkos, szőrös” férfi volt, aki hasonlított egy bohócra. Másik tanítványa, a lengyel-francia filozófus, Emmanuel Levinas szerint egyenesen visszataszító volt a külseje. Ennek ellenére minden tanítványára nagy benyomással volt, kivétel nélkül szuperlatívuszokban beszélnek róla – csak azt nem tudja senki, hogy pontosan ki is volt ő.
Annyi ismert, hogy a II. világháború után Párizsban élt 1947 és 1952 között, majd eltűnt néhány évre, és később Izraelben bukkant fel. Aztán megint Párizsban. Végül Dél-Afrikába költözött, ahol élete végéig élt.
Ezen kívül annyit tudnak még róla, hogy 1895-ben született, de azt persze nem, hogy hol. Még a valódi neve sem ismert: a Chouchani, vagy annak még informálisabb változata, a Shushani csak becenevek voltak.
1968-ban halt meg, a sírja Montevideóban, Uruguay-ban van. A Nobel-díjas Wiesel fizette ki a sírkövét és a temetését.
4. Ember a lyukból
Olyan szereplő a listán, aki talán még ma is életben van. Több becenevet is kapott, például az Utolsó Törzstag, vagy a Világ legmagányosabb embere címet is ráaggatták. Először 1996-ban látták az Amazonas esőerdőinek egyikében, Brazíliában, egy marhacsordákkal körbevett területen.
Úgy vélik, hogy ő az egyik helyi törzs utolsó élő tagja. Azért kapta a fenti becenevet, mert minden – szalmából, nádból és levelekből készült – otthonában ásott magának egy kétméteres lyukat, amit vagy csapdaként, vagy búvóhelyként használt.
2007-ben a brazil hatóságok megtiltották, hogy bárki a közelébe menjen, kordonnal vették körbe a területet. Miért? Azért, mert általában nyílzáporral fogadta azokat, akik kíváncsiskodtak. 2014-ben látták utoljára.
VIDEÓ: Találkozás az emberrel a lyukból:
5. Kaspar Hauser
Parasztruházatban találtak rá 1828-ban a mai Nürnberg területén egy kétségbeesett, magányos tinédzser fiúra. Két levél volt nála, az egyiket a gyámja írta, aki „írni, olvasni és vallási tanokra oktatta”, és nem engedte meg neki, hogy kitegye a lábát a házából. A másik az édesanyjától származott, az ő levelében az állt, hogy a fiút Kaspar Hausernek hívják, 1812. április 30-án született, apja lovas katonaként halt meg. A két levél ugyanazzal a kézírással íródott.
Egy katonai tábornok fogadta örökbe, akinek folyton azt hajtogatta, hogy lovas katona akar lenni úgy, mint az apja. Gyakran kezdett lovakról kiabálni, és ha bármi másról kérdezték, pánikba esett, és nem volt hajlandó érdemi dolgokról beszélni.
Később a nürnbergi kastélyban letartóztatták csavargásért. Azt állította, hogy egy sötét cellában tartották, egy takarót, két falovat és egy kiskutyás játékot adtak neki, étkezésre csak kenyeret és vizet kapott. Sosem látta a fogva tartója arcát, és előfordult, hogy arra ébredt, hogy levágták a haját és a körmeit. Feljegyzések szerint örömmámorban tört ki, amikor megkapta a falovakat, folyton simogatta őket és beszélt hozzájuk.
Azt állította, hogy egy furcsa, fekete arcú férfi tanította meg neki a „katona akarok lenni” mondatot, elképzelhető, hogy azt sem tudta, mit jelent valójában. Szerinte ugyanez a férfi hagyta ott az utcán. Növekvő kíváncsiság övezte a történetét, többek között a város polgármestere is meglátogatta a cellájában, és több órát töltött vele.
Két hónappal később kiengedték a börtönből és egy tanító, Georg Daumer befogadta. Ő már tényleg írni, olvasni és rajzolni tanította, Daumer szerint tehetséges volt mindegyikben.
Ezután kezdődtek az igazi problémák. Többször sérülten találtak rá, Hauser minden alkalommal azt állította, hogy egy ismeretlen csuklyás alak támadta meg. Egyszer pisztolylövést is hallottak a szobájából, vérzett a feje, amikor bementek hozzá. Nem lőtt seb volt, a fiú azt mondta, hogy véletlenül lelökte a fegyvert a falról. Hazudozónak, csalónak titulálták, több családnál megfordult, de mindenki elvesztette vele szemben a bizalmát.
1833-ban egy levéllel a kezében találták meg, súlyos szúrt sebbel a mellkasán. Ismét azzal jött elő, hogy az a férfi támadta meg, aki először otthagyta Nürnberg utcáin. A történetben az sántított, hogy a levél ugyanúgy volt összehajtva, ahogy ő maga hajtogatta őket, a kézírás is az övére hasonlított, ráadásul a korábbi írásaiban előforduló nyelvtani hibák jelentek meg ebben a levélben is.
Erősebben szúrhatta meg magát, mint szerette volna, három nappal később belehalt a sérülésbe. Életét azért követte végig akkora érdeklődés, mert nemesi származásúnak vélték – 1996-ban egy DNS-teszttel bebizonyították, hogy ez nem igaz.
6. A Zöld bakancsos
A Mount Everest egyik legbizarrabb története az övé. Rikító zöld bakancs volt azon a férfin, aki az Everest egyik mészkőbarlangjához közel zuhant le és fagyott halálra, mivel nehezen megközelíthető helyen volt. Nagy valószínűséggel két, 1996-ban eltűnt indiai hegymászó, Tsewang Paljor, vagy a társa, Dorje Morup holttestéről van szó.
Az Everesten már több mint 200-an meghaltak, de ez a szám eggyel kevesebb lehetne, ha nem tévesztenek össze egy haldokló, szintén zöld bakancsos férfit az évek óta ott heverő holttesttel. 2006-ban több tucat hegymászó hitte azt, hogy a Zöld bakancsost látják, miközben egy akkori mászó, David Sharp haláltusájának voltak valójában szemtanúi.
Mivel a korábban lezuhant férfit nem tudták kimenteni, az Everest-hódítók tudták, hogy nem érdemes vele foglalkozni és a rikító zöld bakancs egy régóta halott emberhez tartozik. Sharp vélhetően órákig életben volt, miután összetévesztették a Zöld bakancsossal.
7. Aranyváry Emília
A magyar balerina születéséről szinte semmit nem lehet tudni, de a haláláról sem. Az első magyar prímabalerina valamikor az 1830-as évek környékén születhetett, és valószínűleg a neve sem ez volt eredetileg.
Aranyváry Emília a pesti Német Színház francia balettmesterétől tanult táncolni, első fellépése a Nemzeti Színházban volt, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején. A nő később elhagyta Magyarországot, Párizsban lett prímabalerina. Néhány évvel később visszaköltözött Magyarországra, aztán vidéki, majd külföldi társulatok tagja volt, míg végül 1870-ben nyomtalanul eltűnt.
Egyetlen kép maradt fenn róla. Aranyváry Emília életéről és titokzatos eltűnéséről az Index írt cikket.
