Az idős özvegyasszony egy másik városba utazik, és olyan hármas ikrekbe botlik, akik úgy néznek ki, mint a néhai fia

Miután 17 évvel ezelőtt elvesztette fiát, Dereket, Dorothy Weaver elhagyatott lélekké vált, akinek aligha volt vágya az életre. De a dolgok még nehezebbé váltak számára, amikor szeretett jobbik fele 3 hónappal ezelőtt szívroham következtében elhunyt.

Morgan Weaver nagydarab, széles vigyorral az arcán, és segített Dorothynak feldolgozni fiuk elvesztését. De most, hogy Morgan már nem volt mellette, Dorothy ismét ugyanott volt, ahol előtte: depressziós és magányos.

Dorothy Morgan halála után több mint egy hónapig nem hagyta el a házát, és nem beszélt senkivel. Egy reggel azonban azzal a felismeréssel ébredt, hogy annyira elmerült a gyászában, hogy teljesen megfeledkezett Morgan utolsó kívánságáról.

Persze, nem volt kellemes emlék, amikor a kórházi ágyon fekve, a kórházi gyógyszerek bűzétől körülvéve mondta. De nem tudta kiverni a gondolataiból ezt az arckifejezést, mert ez volt az utolsó alkalom, amikor Morgan rámosolygott.

„Drágám” – mondta. „Tudod, ezek az orvosok azt fogják mondani, hogy nem fogok meghalni… hogy valahogy túlélem, de az igazság az, hogy szerintem nincs sok időm. Szóval van még egy utolsó dolog, amit szeretnék, ha megtennél értem.”

„Kérlek, ne mondj ilyeneket, Mogan!” Dorothy finoman megszidta. „Nem mész sehova, érted? Én pedig nem fogok engedni semmilyen ostoba kívánságodnak. Azt mondhatsz nekem, amit csak akarsz, amint felépültél és hazatértél.”

A férfi gyengén felnevetett. „Kérlek, drágám. Figyelj rám figyelmesen… Azt akarom, hogy menj el a szülővárosomba, és keress meg egy Linda Fleming nevű nőt. Te – köhintett. „Kérj tőle bocsánatot… ő… ő….”

Hirtelen nem kapott levegőt.

„Morgan! Mi történt? Orvosok! Nővér!” Dorothy pánikba esett, amikor észrevette, hogy a férfi légzése szabálytalanná válik. Kirohant, hogy segítséget hívjon, de mire egy orvos megérkezett, Morgan már nem volt ott.

„Sajnálom, Mrs. Weaver – mondta az orvos. „Mr. Weaver meghalt.”

Ahogy Dorothy most arra a végzetes napra gondolt, nem tudta abbahagyni a sírást. De a lelke mélyén azon gondolkodott, hogy vajon ki lehet Linda Fleming. Ezért, hogy többet megtudjon róla, és teljesítse Morgan utolsó kívánságát, elrepült a szülővárosába.

Amikor megérkezett a tengerparti házához, ahol felnevelkedett, nem tudta abbahagyni a sírást. A ház nagy érzelmi értéket képviselt Morgan számára, ezért soha nem adta ki bérbe. Most azonban, hogy ő elment, szomorúnak és lehangolónak tűnt. Az összes képe még mindig ott lógott a foltos falakon, az albumai pedig egy fiókba voltak elrejtve. Annyira lehangolt lett, amikor végigjárta az otthonát, amelyben az összes emlékét őrizte, hogy úgy döntött, sétálni megy a partra, hogy elterelje a gondolatait.

Egy pillanatig állt a hideg tengerparton, a tenger a lábához csapódott, és arra gondolt, hogy ha Morgan még élne, minden olyan másképp – olyan szépen – alakult volna.

Hirtelen egy labda landolt a lába mellett, és félbeszakította a gondolatait. Lenézett, és éppen fel akarta venni, amikor egy fiatal fiú futott oda hozzá. „Bocsánat, nem akartam bántani.” Elmosolyodott, megfogta a labdát, és elszaladt.

Dorothy viszonozta a mosolyt. Megfordult, és látta, hogy a fiú két másik gyerekkel játszik – két fiúval, akik nagyon hasonlítottak rá. Hármas ikrek voltak, de ami megdöbbentette Dorothyt bennük, hogy mennyire hasonlítottak Derekre! Hogy lehet ez?

Elhatározta, hogy aznap este követi őket, hogy megtudja, hol laknak, és észrevette, hogy a parttól kicsit távolabb, egy romos házhoz sétálnak. Maguktól kinyitották az ajtót, és bementek.

Aznap este otthon nem tudott nem gondolni a hármasikrekre és arra, hogy mennyire hasonlítanak Derekre, ezért elhatározta, hogy másnap elbeszélget a szüleikkel. De amikor megérkezett, senki sem nyitott ajtót.

„Halló? Van ott valaki?” – kiáltott ki újra. De nem érkezett válasz.

Lesújtottan intett, hogy menjenek ki a házból, de az ajtó hirtelen kinyílt, és az egyik fiú kilépett bentről. „Igen?”

„Jó napot, édesem! Beszélhetnék az anyukáddal vagy az apukáddal? Itthon vannak?”

A fiú megrázta a fejét. „Anyu beteg, kórházba ment, és apu nem lakik velünk”.

„Te jó ég!” – zihált Dorothy. „Egyedül maradsz itt, kicsim? Van valaki, aki vigyáz rád?”

„Mrs. Green szokott hozzánk járni, de elesett és megsérült. Így hát a bátyáimmal, Sammel és Harryvel lakom. Anyu megígérte, hogy hamarosan visszajön.”

Dorothy végignézett az aprócska gyereken, és látta, milyen siralmas körülmények között laknak. A ház javításra szorulónak tűnt, a kisgyerek pedig túlságosan törékenynek. „Hogy hívnak téged, kicsim? Ettél már valamit?”

„A nevem Tom. Anyu hagyott nekünk egy kis kenyeret. De nem akarom megenni. Éhes vagyok, és Sam és Harry is éhesek.”

„Hát akkor, Tom. Mit szólnál egy kis szendvicshez és süteményhez? Bejövök, és megcsinálom nektek. Szeretnéd?”

A fiú szeme felcsillant. „Igen! A süti a kedvencem! Anyu is süt nekünk sütit!”

„Hát akkor csináljunk neked is!”

Ezzel Dorothy elkészítette az ételt a fiúknak, és miközben ettek, nem tudta levenni róluk a tekintetét. Úgy tűnt, mintha éhen haltak volna, mintha már régen nem ettek volna.

„Mikor került édesanyád kórházba, Tom? Tudod, hogy melyik kórházba ment?” Dorothy megkérdezte, amikor a fiú befejezte az evést.

„Két nappal ezelőtt ment. Megvan a címe!” Elrohant egy fiókhoz, és egy cetlivel tért vissza. „Ezt az orvosok adták nekem, amikor a mentő elvitte anyut”.

Dorothy kinyitotta, hogy elolvassa a nevet, de ahogy meglátta, sokk futott át rajta.

A név Linda Fleming volt, a cím pedig egy helyi kórház. Egy rövid ideig nem hitt a szemének, és azonnal látni akarta Lindát.

Nem akarta azonban magára hagyni a hármasikreket, ezért úgy döntött, megvárja, amíg Linda hazaér. Néhány napig vigyázott a hármasikrekre, és végül kötődött hozzájuk. Mrs Green felajánlotta, hogy segít neki, de Dorothy azt mondta neki, hogy szívesen vigyázna rájuk egyedül is, hozzátéve, hogy ő Linda régi ismerőse, és azért jött, hogy találkozzon vele.

Amikor azonban Linda végre hazaért, és észrevette Dorothyt, a fiatal anya pánikba esett. „Ki ön? És mit keres a házamban?” Linda szigorúan kérdezte.

„Ó, ne érts félre! Mindent meg tudok magyarázni….”

Dorothy elmesélte az egész történetet, hogyan találta meg a hármasikreket a parton, és hogyan kezdett el gondoskodni róluk.

Ezt hallva Linda kicsit megnyugodott, és bocsánatot kért tőle. „Ó, sajnálom… csak megijedtem. Linda Fleming vagyok, és ön…”

„Dorothy Weaver” – mondta Dorothy mosolyogva, és egyenesen Linda szemébe nézett. Észrevette, hogy Linda arckifejezése megváltozik, és furcsa félelem tükröződik a szemében, amint a vezetéknevét említette. „Weaver?” Linda suttogta. „Úgy értem…”

„Tudom, hogy ismered Morgant, Linda. Ő mondta, hogy jöjjek ide, és kérjek bocsánatot tőled. Furcsa, hogy a gyermekeid ennyire hasonlítanak a fiamra. Egy ideig azt hittem, hogy a férjem megcsalt…”

„Kérem, Mrs. Weaver” – kiáltott fel Linda. „Semmi ilyesmi nincs! Én a férje lánya vagyok! Ő – Ő az apám!”

„Micsoda?” Dorothy megdöbbent. „De Morgan soha nem említette!”

„Hogyan is tehette volna, Mrs. Weaver? Mert az egész az ő hibája volt. Az egész akkor kezdődött, amikor….”

Linda megosztotta tragikus történetét, amelyben elárulta, hogy Morgan évekkel ezelőtt elhagyta őt és az édesanyját, mert nem akart felelősséget vállalni értük. Akkoriban 15 éves volt, és Linda édesanyjával járt. Amikor azonban teherbe esett, Morgan egyszerűen kisétált az életükből.

„Ó, Istenem! Ez szégyenletes… Nem tudom elhinni, hogy Morgan ezt tette” – mondta Dorothy zavartan. „Mi történt az édesanyáddal, édesem? És miért vagytok egyedül a gyerekeitekkel?”

„Azt mondanám, hogy a történelem megismételte önmagát, Weaver asszony. Anya meghalt egy balesetben, a férjem pedig elhagyott, mert nem akart gondoskodni a gyerekeinkről. Hogy őszinte legyek, meglepett, hogy az úgynevezett apám hogyan emlékezett rám. Ennyi éven át még csak nem is látogatott meg.”

„Ezt mélységesen sajnálom, Linda. Úgy érzem, hogy ez az én hibám is. Ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy rákérdezzek a múltjára. Azt hiszem, ezért akart bocsánatot kérni az utolsó napjaiban. Legalább örülök, hogy ezt megtette.”

„Micsoda? Ó, nem tudtam, hogy ő….”

Dorothy bólintott. „Ő már nincs többé.”

Linda bocsánatot kért Dorothy-tól a veszteségéért. „Megértem, milyen szörnyű érzés egyedül lenni. Félek, hogy elveszik a gyerekeimet, ha megtudják, hogyan élünk. Ezért nem engedek be senkit. És ezért féltem, hogy itt láttam. De köszönöm, Mrs. Weaver, hogy vigyáz rájuk.”

„Semmi baj, drágám. Igazából van egy ötletem…”

Dorothy azt javasolta, hogy Linda és a gyerekei költözzenek Morgan régi házába, és hogy ő vigyázzon a gyerekekre, mert Morgan halála után magányos volt.

Linda szünetet tartott, majd könnyes szemmel bólintott. És attól a naptól kezdve Dorothy úgy érezte, hogy Linda és fiai álruhájában egy gyönyörű lányával és három imádnivaló unokával áldotta meg az ég.

Mit tanulhatunk ebből a történetből?

• Soha ne rejtsd el a múltadat a párod elől. Ha Morgan mesélt volna Dorothynak Lindáról, akkor gondoskodhattak volna róla és a gyerekeiről.
• A kapcsolatok bonyolultak lehetnek, de a kommunikáció gyakran a megmentésükre szolgál. Miután beszéltek egymással, Linda és Dorothy úgy döntöttek, hogy a múltat maguk mögött hagyva egymás támaszai lesznek.

Bármilyen hasonlóság a tényleges nevekkel vagy helyszínekkel pusztán véletlen egybeesés.