Az észak-koreai országutakra nagyon nehéz szavakat találni
Eric Lafforgue autózgatott egy keveset Észak-Koreában, és a beszámolója alapján élete egyik legtanulságosabb kalandján van túl. Mert bár az igaz, hogy egyre több felvétel kerül ki az országból, mint ő is megfogalmazza: azok többnyire államilag támogatott propagandacélból készülnek Phenjanban, Észak-Korea kirakat-fővárosában. Ha az ember a rideg észak-koreai valóságot akarja látni, akkor bizony vidékre kell utaznia.
Na persze gyorsan tegyük hozzá: ennek ellenére a fővárosiak élete sem fenékig tejfel – inkább csak egy árnyalattal jobb vidéken élő társaiknál –, és még viccből sem kívánnánk azt, hogy mondjuk ott éljünk egy keveset. Kivéve persze, ha elszánt brit tudósok lennénk, de az ugye más.
Az országutak ugyebár az ország fontosabb városait kötik össze, de alig látható rajtuk jármű, sőt. A polgárok szinte mindenre használják azokat, csak éppen eredeti rendeltetésükre nem:
Az észak-koreai országutakat jobban elnézve pedig az az érzésünk támadt, mintha az apokalipszist követő években járnánk. A lehangoló ide túl gyenge szó.
Észak-Koreában az emberek tuti nem stresszesek a zsúfolt utak miatt. Sőt, valószínűleg ez is egy olyan érzelmi állapot, amit sokan nem tudnak ott megfelelően értelmezni.
Itt nem kell a bringásoknak attól tartaniuk, hogy Mad Max-szerű őrületbe keverednek néhány barom és a nagy forgalom miatt. Egyébként arra rájöttünk, hogy ha földönkívüliek lennénk, és békés szándékkal próbálnánk a legkisebb hepajt csapva leszállni a bolygón, akkor lehet, hogy Észak-Koreában próbálkoznánk be, feltéve persze, ha az országutak legalább minőségben ott lennének a szeren. Persze nincsenek.
Bár gyalogosátkelőt legszívesebben néha még az égboltra is felfestenénk, Észak-Koreában erre sincs igazán nagy igény. Az úton átmenni itt nagyjából annyit tesz, mintha az ember csak átsétálna egy tisztáson. Jó, tegyük hozzá: a fotón lencsevégre kapott elvtárs épp iszkol át az úton, de lehet csak sietett valahová – bár ez is abszurdnak tűnik, hiszen Észak-Koreában nem igazán van hova sietni.
A csodás fővárost nem lehet elhagyni anélkül, hogy ne esne át az ember egy kötelező közúti ellenőrzésen. És ez nemcsak a turistákra, hanem a helyiekre is érvényes.
Az országutak környékét sok kispolgár használja hétköznapi dolgokra a mindennapok során, például libalegeltetésre. Legalább használják valamire.
A gyerekek játszanak és kukoricát hántanak az országúton. Valószínűleg ők is tudják, hogy ez kicsit olyan, mintha az erdőben csapatnák. Itt az autó jöhet, ott a szibériai tigris, és bizony egyikből sincs túl sok, úgyhogy nem kell nagyon parázni.
