Rokont te itt csak akkor fogsz látni, ha a néni meghal, és lecsaphatnak az örökségre, mint a vércsék

A gondnoknő megdöbbentő történetei arról, hogy egyesek hogy bánnak az idősekkel.

Ezt a házunk gondnoknője mondta nekem azután, hogy az egyik idős néni bezárta magát a lakásába, mert feledékeny szegény, és elkeverte a kulcsot. Azt is hozzátette: ’Az lesz a vége, hogy őt is mi fogjuk elvitetni az elfekvőbe.’ 

Úgy kezdődött, hogy álltam a kerekes bőröndömmel a kelenföldi vasútállomás peronján, amikor megszólalt a mobilom. Akkor értem haza a három napos jógatáborból, minden porcikám fájt, a szemem előtt csak egy forró fürdő lebegett. Nem túl lelkesen néztem az ismeretlen számot a kijelzőn, aztán mégis felvettem.

– Halló, jó estét, a fenti szomszéd, Margitka fia vagyok – szólt bele egy meglett férfihang. Tudtam, ki ő, öt év alatt, ha háromszor beszéltünk. Annyi információm volt róla, hogy valahol a belvárosban lakik. A 84 éves Margit néni, akit néha lehívtam magamhoz kávézni, biztonsági okokból megadta neki a számomat.

– Jó estét, csak nincs valami baj? – kérdeztem.

– Meg szeretném kérni, hogy menjen át anyámhoz, mert ma beszéltünk telefonon, és megígérte, hogy kikeresi a vízvezetékszerelőnk számát, de mire visszahívtam, már nem emlékezett semmire.

Nekitámasztottam a bőröndöt az aluljáró falának.

– De fizikailag jól van? Azt hittem, elesett, vagy ilyesmi...

– Ja, semmi baja, majd holnap én is átugrom, csak az utóbbi hónapokban egyre feledékenyebb, nézzen már rá, legyen szíves.

– Én nagyon szívesen, ha hazaértem, mert most szálltam le a vonatról, de ha nem lett rosszul, nincs vészhelyzet, “csak” az a probléma, hogy elfelejt dolgokat, akkor én most mit tudok tenni? Nem kellene inkább elvinni kivizsgáltatni?

Kis csönd a vonal végén.

– Jó, jó, persze, majd elvisszük, de azért csak nézze meg, kérem.

Letette a telefont. Kicsit furcsálltam a dolgot, de fél órával később becsülettel felcsöngettem Margit nénihez. Bent bömbölt a tévé, nem nyitotta ki (ez már többször is előfordult). Másnap délelőtt megint bekopogtam, akkor már kijött, szépen felöltözve, indult a rendelőbe a napi ízületi injekciójáért. Nem említettem neki a fia telefonját, csak beszélgettünk. Nevetgélt, kedves volt és összeszedett. Annyit azért megjegyzett: “A fiam ígérte, hogy ma reggel átjön, de nem sikerült neki idetalálnia, mindegy, majd este talán felhív.”

Lent, a postaládáknál futottam bele a gondnoknőbe. Nagyon kedves nő, segítőkész, jól ismeri Margitkát is. Elmeséltem neki, mi történt. A szeme tágra kerekedett, figyelmeztetően felemelte az ujját, és szabályosan rám rivallt:

– Jaj, ne engedd, hogy a nyakadba varrják! Itt van a fia egy köpésre, három unokája Pest környékén, családosok, kocsival, tele pénzzel, láttad már őket itt egyszer is? Le se sz...ják. Van képük téged hívogatni? Igen, szenilis egy kicsit, de imádnivaló a néni, tessék szépen a családjának gondoskodni róla.
És ekkor mesélte el a sztorit a másik néniről, aki még a múlt héten, egy nap délután kettőig rostokolt a lakásában, mert elkeverte a kulcsot. A szomszédok figyeltek fel a dörömbölésre, végül a közös képviselő hívatott egy lakatost. Ott se jelent meg egy családtag se, pedig a néni hívogatta őket. A gondnoknő arca elszürkült a dühtől:

– Ő is egyre rosszabbul van, de hogy nem én fogom elvitetni az elfekvőbe, az biztos. Tudod, hány öreget vitettem én már el innen? Elvileg családosokat? Ezért mondom neked is, hogy vigyázz, mert a végén majd te is így jársz Margitkával. Rokont te itt csak akkor fogsz látni, ha meghal, és lecsaphatnak az örökségre, mint a vércsék. Na, akkor jönnek, mint a huzat.

Rossz érzéssel bandukoltam a közért felé. Súlyos szavak, és még súlyosabb, ami mögöttük van. Nem láttam még ezt a mosolygós nőt ilyen dühösnek. Tényleg ez lenne?

Itt van egy tizenöt emeletes ház, egy jó hírű, budai kerületben, és ő viteti el a halódó öregeket? Meg engem hív fel egy ereje teljében lévő, középkorú férfi, aki nem messze lakik, hogy figyeljek oda az anyjára, mert “feledékeny”? De másnap ő is elfelejt személyesen megjelenni, ha már annyira aggódik? Félreértés ne essék, szívesen segítek, de ez valóban az én dolgom? A szomszédé?

Azon merengtem, hogy vajon ez mennyire társadalmi szintű jelenség. Beugrott egy két évvel ezelőtti történet is, amikor az ugyanezen a lakótelepen élő anyám az ételhordó önkéntesekkel, meg a mentősökkel együtt törte rá az ajtót az ő szomszédjában lakó, öreg nénire, aki az előszoba kövén feküdt. Felül pulóverben, alul anyaszült meztelenül, magában össze-vissza motyogott, nem tudott felállni. Anyám csavarta be egy pléddel, hogy ne csúfoskodjon szegény félmeztelenül.

A mentősök elvitték, nem láttuk többet, pár hét múlva meghalt. Néhány napra rá megjelent egy férfi – állítólag az unokaöccse, nem volt más rokona – és elkezdte hirdetni a lakást. Anyám egyszer találkozott vele a lépcsőházban, a férfi csak annyit mondott, hogy ők örököltek a feleségével, de “csak havonta egyszer látogatták, mert a nagynéni magának való volt”. Anyám nem állta meg, hogy oda ne bökje: “Nézze, én húsz éve lakom itt, de magukat még soha életemben nem láttam. Amikor a nagynénje rosszul lett, és elvitettük innen, akkor se.”

Aztán eszembe jutott a nagyszüleim falujában élő Lajos bácsi, aki a felesége halála után eltartási szerződést kötött egy nagyon helyes, helybéli családdal. Azóta minden nap náluk ebédel, gondozzák, orvoshoz viszik, játszik a gyerekekkel, tényleg jól elvan. Egyszer megkérdeztem, mi van a saját unokáival (a gyerekei sajnos korán meghaltak).

Azt válaszolta: “Azok kizárólag addig jöttek, amíg a feleségem pénzzel tömte őket. Szegénykém beígérte nekik telefonon a százezret, csak hogy jöjjenek, már másnap meg is jelentek kocsival. Amikor minden spórolt pénzünk elment, attól fogva évekig ránk se b...sztak. Az asszony halála után megfogadtam: a házunkból ezek egy fillért se fognak látni. Azok fognak utánam örökölni, akik legalább naponta adnak egy tál levest.”

Ismétlem: nem tudom, mennyire társadalmi szintű ez a probléma. Biztos sok az ellenpélda is, távol álljon tőlem, hogy általánosítsak, vagy bárkit megbántsak. Csak kicsit sok ilyen szomorú történetet látok mostanában. Az én gyerekkoromban, a nagyszüleim falujában szokás volt “elgondozni” az öregeket, sőt, a tehetetlenebbeket magukhoz is költöztették a családok. Aki nem tette, azt megszólták. Tudom, ma már más a világ, kevés az idő, a pénz, az energia. Vagyis...tényleg olyan kevés?

A kerületünkben sok a fiatal család, van óvoda, iskola is, rengeteg kisebb-nagyobb gyerek szaladgál az utcákon, a parkokban a szüleivel. Jó ruhákban, láthatóan nem olcsó biciklikkel, menő sisakokban, drága játékokkal. De öt éve, amióta itt lakom, bevallom: egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam idős embert EGYÜTT menni valahová egy fiatalabbal. Hogy a fia-lánya-unokája-akárkije kísérte volna az utcán, bevásárolni, orvoshoz, sétálni. Az öregeket szinte csak egyedül látom, pedig ők is sokan vannak. Azért ez elgondolkodtató.