Íme a szomorú igazság – Miért nem szeretik a szülők saját gyermekeiket?
Szülővé válni a legnagyobb boldogság az életben, de sok esetben nem is olyan egyszerű a gyerekekkel, mint azt gondolnánk.
A világhálón és a filmekben általában boldog, kiegyensúlyozott szülőket láthatunk, akik állandóan mosolyognak, gyermekeiknek pedig egy hangjuk sincs, ők a család kis angyalai és mindenki imádja őket. A kép teljesen idilli és békés. Azonban azok, akik tisztában vannak a valósággal, azok pontosan tudják, hogy az idilli élet valójában csak egy álom egy kisgyerekkel.
A tökéletes anyák ideje azonban lejár, hiszen manapság egyre több nő ismeri el, hogy az anyaság nem egy tündérmese és nyíltan beszélnek annak árnyoldalairól is. Ezzel pedig segítenek egymásnak átlendülni a gondokon és problémákon, valamint megerősítik egymásban azt az érzést, hogy valójában nem velük van a baj, ugyanis az anyaság a világ egyik legnehezebb feladata.
Anyák, akik kimondták az igazat
Bizony vannak olyan napok, amikor a nevelési módszer csődöt mond, a szülők napok óta nem aludtak, a gyerek hisztizik és sír, akkor elszakad az a bizonyos cérna. Ekkor pedig támadhatnak olyan gondolataink, amelyeket senkivel nem merünk megosztani, hiszen biztosan pálcát törnének felettünk. Néhány anyuka azonban bevállalta, hogy megosztja nem helyén való gondolatait, amikről soha senkinek nem beszélt, természetesen mindezt név nélkül.
A szülők nagy része tudja, hogy ezek az érzések egy pillanatnyi lelkiállapot és lelkiismeret-furdalással is párosulnak, de akkor és ott, azokon a napokon egyszerűen ki nem állhatják a saját gyerekeiket, akik az őrületbe kergetik őket.
Íme a szomorú igazság
Nyolc nő őszintén leírta a gondolatait, amikkel nap, mint nap meg kell küzdeniük. Azt is tudják, hogy nem kéne így érezniük, azonban nem tehetnek ellene semmit, hiszen saját gyermekük viselkedése váltja ki belőlük ezeket a negatív gondoltatokat.
- “Titokban utálom a gyerekeimet. Mindent tönkretesznek, és minden nevelési módszer csődöt vallott. Nem telik el nap úgy, hogy ne kelljen valamit megjavítani.”
- “Utálom a lányomat. Teljesen olyan, mint én, és ezt egyszerűen nem bírom elviselni. Volt, hogy elgondolkoztam azon, hogy odaadom valaki másnak. Ő 7 éves.”
- “Utálom a gyerekeimet. Kilenc és tizenkét évesek, de egyáltalán nem tisztelik a felnőtteket. Nagyon próbálkoztam azzal, hogy jól neveljem őket, de semmibe vesznek, szörnyen bánnak velem.”
- “Szörnyű ezt bevallani, de egyszerűen utálom a gyerekeimet. Úgy érzem, hogy belekényszerítettek egy olyan életbe, amit én soha nem akartam. Nem emlékszem, mikor voltam utoljára boldog.”
- “Tudom, hogy szeretnem kéne őket, de utálom a gyerekeimet. Egyszerűen nem tudom irányítani őket, és emiatt magamat is utálom. Csak azt akarom, hogy tiszteljenek, de egyszerűen nem sikerül. Megbuktam anyaként.”
- “Utálom a gyerekeimet. Nem számít, mennyit tanítom őket, foglalkozok velük, egyszerűen nem látni a fejlődést, nincs semmi értelme. Ha visszamehetnék az időben, nem vállalnám az anyaságot.”
- “Rosszul érzem magam, hogy ilyen gondolataim vannak, de utálom a fiamat. Önző, lusta és engem hibáztat azért, ha valami nem sikerül neki. Alig várom, hogy elköltözzön.”
- “Néha úgy érzem, hogy utálom a gyerekeimet. Valószínűleg azért, mert annyira hasonlítanak az exférjemre, hogy rosszul vagyok, ha rájuk nézek.”
Van kiút ebből az érzésből?
A pszichológusok szerint ez az állapot hasonlít a szülés utáni depresszióhoz, méghozzá nem is egy tekintetben. Egyeseknél ez az érzés idővel magától elmúlik, ha viszont mégsem, akkor sem szégyen szakemberhez fordulni, hiszen ő biztosan tud segíteni az adott helyzetben.
A szakemberek a kezelésen kívül fontosnak tartják azt is, hogy az édesanya ne éreztesse a gyerekkel, hogy milyen érzések törnek fel belőle. Ugyanis a gyerek fejlődése érdekében szerető szülői háttérre van szükség, arról nem is beszélve, hogy egy gyermekben egy egész életre mély nyomot hagyhat maga a tudat, hogy szülei nem szerették, sőt, utálták őt.
