Ne gyere haza, nincs már itt semmi

Valahol az út felénél. Mögöttünk a múltunk, előttünk nincs jövő, de hol a jelen?

“Gyere haza!” Olvasom a kormányzai portált, a cikkeket, kommenteket. Gyere haza, mert ötven fiatalt visszavár a kormány. Gyere haza, mert itt van barack, van Balaton, túróból van a Rudi. Mert a haza nem eladó, abból csak egy van és csak itt vagy itthon.

Én itthon vagyok. Itthon voltam mindig, de lassan már csak itt lakom. Kalandvágyból.

Azt igértem magamnak, hogy jó lesz itt. Azt igértük magunknak. Egymásnak. A gyermekeinknek.

Elbuktunk. Itt állunk kővé dermedve a semmiben. A szétszabdalt földön, amit az otthonunknak hittünk. Hiszünk. Fiatal felnőttként rendszert váltottunk, rácsodálkoztunk arra, hogy nem kell útlevél. Lassítottunk a határon és nehezen hittük el: senki nem állít meg.

Szabadok lehettünk végre. De nem tudtunk mit kezdeni a szabadsággal, mert biztonságra vágytunk. Vezér kellett, aki mutatja az utat. Negyed százada, ahogy előtte is, nem rólunk szól az életünk. Nem rólunk szól az ország. Pártokról szól, politikusokról, politikáról. Hol így, hol úgy nevezett másokról.

A fontos dolgok elporladtak körülöttünk, értéktelen gagyi, csillogó giccs, olcsó mű-szabadság nyomult az érték helyére. Egy nap alatt változtathatnánk. Egy nap alatt elzavarhatnánk azokat, akik elveszik tőlünk a levegőt. De nem mozdulunk. 25 éve állunk mozdulatlanul. Mit is tehetnénk? Forduljunk szembe a szüleinkkel, akik a békemenetben masíroznak? Hová indulhatnánk? Itt a lakás, amit még törleszteni kell. Nem volt időnk. Soha nem volt. Fel kellett nevelnünk a gyermekeinket és most azt mondja nekünk ez az ország: nem kellünk. Mit akarunk, túl a negyvenen?

Mit remélünk? Annyi a fiatal munkakereső, aki gyakorlat nélkül nem kell senkinek. Miért kellene egy középkorú?

Látjuk, amit a szüleink nem akarnak látni. A rablást, a pusztítást, a demagóg szólamokat, hazugságokat, üres igéreteket. Látjuk azt, amire a gyermekeink már nem kiváncsiak. Csomagolnak, mennek.

“Gyere haza!” harsog a kormánypropaganda. “Itthon is jó. Találsz munkát, jövőt. Máshol csak szolga leszel. Idegen. Máshol csak mosogatni, takarítani vagy jó. Bezzeg itthon!”

Bezzeg itthon takarítani sem. Mosogatni sem.

Nem kellenek a fiatalok, nem kellenek a középkorúak. Itt csak az van otthon, akit fanatizálni lehet, aki oda teszi az ikszet, ahová kell.

Sokan adják fel, mert élni kell. Család kell. Jövő kell. Biztonság. Iskola a gyereknek. Fedél a családnak. Csomagolnak, mennek. Viszik a fiatalságukat, az erejüket, a bátorságukat, a hitüket. Viszik a meg sem fogant unokáinkat. Viszik a jövőnket.

“Gyere haza!” Ha lenne hová. Ha lenne miért.

Mi pedig elgondolkodhatunk azon, hogy átvesszük-e a szüleink helyét a békemenetben, vagy ahogy éppen majd hívják a vakhit menetét. Masírozunk-e mi is vezényszóra, vagy helyet csinálunk végre magunknak, a szeretteinknek, a jövőnknek.

Ha nem tesszük, kiürül az ország. Morálisan. Egyszer majd változik minden, hiszen egyetlen rendszer sem tart örökké. Az, amelyik saját népét pusztítja, olyan, mint a rákos daganat. Felzabál mindent, majd megöli a gazdatestet, de vele pusztul maga is.

“Gyere haza!” – harsogja a politika.

Ne gyere haza – suttogjuk – Nincs már itt semmi.