A lekoptatós dumák gyöngyszemei
Nem vagyok méltó hozzád… – rebegi a nõ a szakítás indokaként. A férfit jeges rémület keríti hatalmába. Miért nem beszél egyenesen? Ennyire nem bízik meg bennem?
Nem vagyok méltó hozzád, mert te olyan okos és szép és kedves és kiváló lepedőakrobata vagy, hogy melletted csupán pondró lehetek, ezért, óh, inkább a fájdalmas magányt választom.
Talán egyszer jön majd egy hozzám hasonló szánalmas véglény, akivel egyenlő lehetek odalent a porban, és akkor vele kötöm össze silány életemet. Te pedig menj utadra, Héroszom, és találd meg a neked rendelt csillagszemű leányt!
Látszólag ezt üzeni a fenti lekoptató szöveg, valójában azonban zavart és félelmet kelt a férfiban, aki bizonyos feminista szemináriumokon hangoztatott tézisekkel ellentétben nem teljesen hülye. Jézusmária, mi baja lehet velem, hogy ekkorát képes hazudni?! – gondolja a porig sújtott hím. Beleszeretett valaki másba? Ilyen gyorsan megunt? Vagy a méreteimmel van probléma? Ezek a rémisztő kérdések cikáznak át az agyán, és ha kellően kétségbeesett, neki is szegezi őket a nőnek. Ebből aztán meddő beszélgetés kerekedik: a nő bizonygatja, hogy de tényleg olyan nagyszerű vagy, és nincsen senki más, és pont jó akkorának, amekkora, amivel végképp összezavarja a másikat. Szóval mégis valahol itt lehet a bibi, jut a végkövetkeztetésre, és lehorgasztott fejjel elkullog, hogy a barátainak jól kipanaszkodja magát a legutóbbi buliból maradt vodkakészlet elpusztítása közben. Aztán a megszakított kapcsolat minőségétől függően, amely meghatározza a veszteség nagyságát, még hetekig emészti magát, míg el nem halványul a fájó emlék, vagy fel nem tűnik egy másik nő a láthatáron.
Pedig az egész dráma egyszerűen megspórolható, ha elhangzik a valódi indok. Nyilván ez is komoly traumát okoz, de legalább a férfit nem hagyja kétségek között hányódni.
Természetesen nem csak a nők tudnak ilyen galádak lenni. A férfiak lekoptató szövegei legalább ennyire brutálisak lehetnek. A leginkább kivédhetetlen csapás talán ez: ne haragudj, de túlságosan hasonlítasz az anyámra. A nő vagy elhiszi, vagy nem, de mindkét esetben teljesen összeomlik az önbecsülése. Ha úgy gondolja, hogy a férfi komolyan beszél, megjelenik a szeme előtt a rossz anya, aki rátelepedett a kisfiára, annak idején szeretetmegvonással büntette, zsíros ételekkel hizlalta, hogy egyetlen kiéhezett nőstény se felejthesse rajta a szemét, és ha mégis felbukkant egy barátnő, hát minden erejével igyekezett elmarni. Ez lennék én? – sikolt némán a dobott nő, és nedvesre sírja a kispárnáját. Ha viszont úgy gondolja, hogy a másik csak az igazságot akarta elkendőzni, hasonló kérdések gyötrik, mint a fentebb elhajított férfit. Kövérnek, butának, banálisnak tart, vagy az a baja, hogy kicsi a mellem, és nem vagyok eléggé vadmacska? – veszi sorra a számba jöhető lehetőségeket, órákig vizsgálja magát a tükörben, majd félretett pénzéhez nyúlva kiadós bevásárlással feledteti a kegyetlen csalódást.
Az „olyan vagy, mint az anyám” kezdetű lekoptató szöveg tehát ugyanúgy kerülendő, mint a „nem vagyok méltó hozzád”. Van azonban egy kivétel: ha nő a természetét illetően, vagy akár csak külsőleg tényleg hasonlít a férfi anyjára. Ebben az esetben megbocsátható a pánik okozta fájdalmas őszinteség és a nyúlcipő!
