Mi rejtőzik a fátyol mögött? – Az arab nők titkai

Az arab – és úgy általában a muszlim nőkről – rengeteg információ kering. Ezek két nagy csoportra bonthatók, attól függően, milyen beállítottságú az információforrás. Vannak iszlám források az idealizált muszlimáról: szerető családanya, imádja a gyerekeket, a családját, a férjét, okos és szerény, visszafogott, kedves, mindenkihez van egy jó szava, nem idegeskedik, nem bosszankodik, nem pletykál. Mindig ügyel az erkölcseire, illedelmesen viselkedik, érezteti férjével, hogy megértő feleség, nyugodt, kellemes légkört biztosít otthonában családjának.

Európában viszont általában a megalázott nő képe kerül elő: akit elnyom a férje, aki mindenféle kényelmetlen „hacukákba” van kényszerítve, akit 16-17 évesen férjhez adnak valami ismeretlen olajsejkhez. Egyetlen dolga a gyerekszülés és urának maradéktalan kiszolgálása. (Csak zárójelben jelzem, hogy hadíszok – Mohamedhez köthető mondások – sokasága foglalkozik azzal, hogy az asszonnyal jól kell bánni. Leghíresebb talán a búcsúzarándoklaton mondott beszéde, melyben külön kiemeli: „A legjobbak köztetek pedig azok, akik a legjobbak asszonyaikhoz.”)

Az igazság, mint általában mindig, valahol e kettő között található. Hogy mi van akkor a fátyol mögött? Erre keresem a választ.

1999 és 2003 között arab, egészen pontosan szíriai barátnőm volt, meglehetősen komoly perspektívájú kapcsolat formájában. Azért e nyakatekert megfogalmazás, mert arrafelé picit mást értenek a fogalmakon. Barát, barátnő – a mi elképzelésünk szerint – nem létezik, viszont egy kapcsolat akkor lesz kellően komoly, ha azt megpecsételi a házasság. Nos, mi a kettő között voltunk. Írásom tehát a legdurvább írói baklövés, amit el lehet követni: egy egydarabos minta alapján általánosít több százmillió közel-keleti nőre. Azaz teljesen hasznavehetetlen. De valahol mégiscsak egy konkrét eset tapasztalatait dolgoztam fel. Mivel pedig – a tunéziai nyaralás során arab pasikat felszedő nyugati hölgyek tucatjaival ellentétben a mi verziónk (európai pasi, arab nő) meglehetősen ritka, talán mégiscsak megér egy kis cikket.

1998-ban jártam először Szíriában, akkor még, mint sima „átlagturista”. Megnéztem a palmyrai romokat, láttam keresztes várat és középkori arab palotát, vízipipáztam Damaszkuszban. Aztán úgy hozta a sors, hogy összefutottam egy tüneményes leányzóval és anyukájával, valahol a Bibliában is emlegetett Via Recta, azaz Egyenes utca azon részén, ahol a kávéárusok és a fűszeresek bazársora találkozik. Szó-szót követett, az arab világban megszokott módon hamarosan a Mezzeh negyedben lévő lakásukban találtam magam egy forrón gőzölgő teáskancsó társaságában. Innentől már többé-kevésbé egyenes volt az út a leányzó szívéhez. Mivel utazásom vége felé jártam, úgy egyeztünk meg, hogy majd jövőre visszajövök, hosszabb időre.

Így is történt, nyáron már ténylegesen összejöttünk, a következő években pedig rendszeres látogatója lettem az országnak. Ahogy édesapám mondogatta akkoriban: „Úgy jársz te a damaszkuszi nagybazárba, mint egy rendesebb kofaasszony a fővám-téri Nagycsarnokba.”

A családról érdemes annyit elmondani, hogy apuka katonatisztként szolgált a szír hadseregben. Ez meghatározta a beszélgetéseket is: esténként gyakori téma volt az élménybeszámoló az arab-izraeli háborúkról. Ezek amolyan kiszínezett, saját kreálmányú történetek lehettek, mert a büszke családfő – saját bevallása szerint – lokátoros volt, izraeli katonát vélhetően még távcsőben sem látott (maximum a radar-képernyőn tűnhetett fel néha egy zöld pötty képében ellenséges repülő), mindenesetre nagy lelkesedéssel tudta mesélni háborús karrierjét.

Anyuka, mint minden tisztességes arab nő, háztartásbeli: rá hárult a család összes nyűge, a gyerekek, a konyha, a bevásárlás. Barátnőmnek volt még két öccse: a nagyobbik felsős, a pici pedig pont akkoriban tanult írni. Nagy sikert arattam azzal (még a szomszédok is csodájára jártak), amikor a házi feladatait én ellenőriztem le. Igen, volt idő, amikor még én tudtam jobban arabul írni. Aztán hamarosan megelőzött.

Mint a bevezetőben említettem, az arab nőkről rengeteg idealizáció, tévhit kering. Az arab nő (amennyiben létezik ilyen kategória) általában családcentrikus. Rajonganak a gyerekekért, lelkiismeretesen felnevelik őket. Lakáson belül ők az urak, a gyermeken kívül a konyhai teendők, takarítás is rájuk hárul (ebből a szempontból igencsak hasonlatosak az európai nőkre…), ebben kellően szigorúak. Persze diszkrimináció ott is van: volt, hogy otthon hagytam valamit, és sáros cipőben (télen még Damaszkuszban is szokott esni) mentem be a nappaliba valamiért, még barátnőm mondta, ne vessem le a cipőt. Én voltam rosszul a 4×4 m-es, kézi csomózású fogalmam nincs mennyit érő szőnyegen éktelenkedő cipőtalp-pacáktól, de mire visszaértem már semmi nyoma nem maradt. Bezzeg, amikor öcsike ugyanarra a szőnyegre papucsban rá merészelt menni, elég rendesen kikapott.

Ha otthon vannak, imádnak TV-t nézni (a teljes társadalom: férfi-nő, gyerek-idős, lényegében mindenki). Lehet, hogy ez csak nekem tűnt fel, én nem TV-zek, nincs is „fekete dobozom”, de mintha a TV általános időeltöltő készülék volna. Lehet, hogy nálunk is így van, ezt nem tudom. Nehéz volt eldönteni a szír csatornák kínálatában az arab szappanoperák, az iráni filmdrámák vagy Asszad elnök háromórás országértékelő monológjai az unalmasabbak-e? Legérdekesebbnek még a Korán TV kínálata bizonyult, ahol non stop olvassa egy öreg sejk a Koránt (egy kameraállásból, vágatlanul), néhány óránként megszakítva egy-egy velősebb gondolat köré felépített bölcselkedéssel. A sejket időnként (gondolom, amikor már elfáradt) lecserélik egy másikra. Nem véletlenül kapott szárnyra az a tréfás kérdés: – Miért imádkozik minden reggel az öreg a TV-ben?  – Azért, hogy az aznapi műsor érdekesebb legyen az előző napinál. De olyat is hallottam már: – Mi a szír TV legjobb műsora?  – A szünet, mert akkor egy virágcsokrot mutatnak. Ennek ellenére mindenki ezeket a jobbnál jobb adásokat nézi.Visszatérve a nőkre. Legalább annyira pénz-centrikusak is. Férfi legyen a talpán, aki ki tudja elégíteni felesége összes óhaját: ékszerek, ruhák, a lakás teletömése felesleges kacatokkal (ezeket sokan dísztárgyaknak hívják): ez mind a nő kiváltsága, csak legyen kellően vastag férje pénztárcája. A pénznek már az esküvőnél is fontos szerepe van. Szíriában akkoriban 4-5000 euró körül volt egy tisztes hozomány. Nyugaton kialakult egy olyan tévedés, hogy a vőlegény kvázi „megveszi” ezért az összegért a lányt az apjától. Ez nem igaz, az após ebből egy centet nem lát, a teljes összeg a menyasszonyt illeti, általában arany ékszerek formájában, melyeket váláskor is megtart. Egyúttal ez magyarázza az arab városok kiterjedt ékszerbazár negyedeit: hatalmas mennyiségű arany van a lakosság tulajdonában.

Az utcára mindig hidzsábban ment. Ilyenkor egy bátortalan kézfogásnál többre nem nagyon került sor. Nem feltétlenül vallásosságból, ez ott társadalmi elvárás, az identitásuk része: mindenki a neki megfelelő öltözékben mutatkozik nyilvánosan. Keresztények kendő nélkül, gyakorlatilag mindig nadrágban, muszlimok pedig kendőben és általában szoknyában, esetenként – a keresztényeknél kevésbé testheztapadó – nadrágban. Mivel nálunk sokszor keverik, egy gyors ruhahatározó: hidzsáb – hajat eltakaró kendő, nikáb – arcot eltakaró fátyol, abája – hosszú, földig érő egybe ruha, csador – fejtetőtől földig érő, elöl összefogható lepel. Ezeknek bármilyen összetételű kombinációja létezik: szaudi lányok pl. hidzsáb – nikáb – abája – csador együttesben járnak. Ezt kiegészítheti még egy kesztyű, mely a kezet takarja. Meglepő, de számomra volt egyfajta csábítóértéke ennek: egy lányból sokszor nem lehetett látni a kezét, csak a kesztyű alatt valamit sejteni, az alakját, méretét, formáját, de maga a kéz láthatatlan maradt. Saját gondolataimra volt bízva, hogy egy fagyizó lányt a világ leggyönyörűbb ujjaival ruházzak fel. Ebből fakadt egy másik érdekesség: mivel általában szandálban járnak, lábukon vagy valami áttetsző fekete harisnyában (ez iszonyatosan szexi tud lenni, ha semmi más nem látszik a nőből), vagy anélkül, de sokszor előfordul, hogy előbb látni a lábujjait, lábfejét, mint a kezét, szintén végtelen teret adva a férfi fantáziájának.

Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy egy bikinire vetkőzött európai bárkiben fel tudja kelteni a testi vágyat. Sajnos nyugaton a kapcsolatok többsége ennyiben ki is merül. De hogy egy nő pusztán a szemével, a tekintetével, egy pislantásával elcsábítson egy férfit, az már profizmus. Sokszor egy arab nőnél ez nemcsak átvitt, de abszolút értelemben értendő, mert a szemén kívül mást nemigen látni belőle. Tény, hogy annyit még soha, sehol nem szemeztem nőkkel, mint Szíriában (na jó, az iszfaháni perzsacicák talán még javítanak az iráni statisztikáimon). Fantasztikus, ragyogó, hatalmas fekete szemük van. Ha pedig úgy adódik, akkor elkapja a nézésemet, visszanéz, pár másodpercig egymást bámuljuk, elhaladunk egymás mellett, és a tünemény szertefoszlik. Esetleg, ha kölcsönös a szimpátia, nagy kegyesen összehúzza dereka körül az abáját, ami így újabb pár másodpercre hátulról is mindent megmutat, amíg el nem tűnik szemem előtt az állandóan nyüzsgő utca forgatagában.

Magyarországon soha egyetlen nő után nem fordultam meg, mert egyszerűen nem érdemes: úgyis minden látszik belőle az első pillanatban is. Szíriában mást sem csináltam, csak pörögtem-forogtam, azt sem tudtam, hova nézzek. Így, mondanom sem kell, a szemezéshez hasonló módon, a nők után megfordulás statisztikáját is Szíria vezeti.

A visszafogott utcai viselkedéssel ellentétben (bár, mint láttuk ez sem mindig visszafogott), otthon egy egészen más nőként viselkedett. Mint az elején leszögeztük, nincs házasságon kívüli nemi élet. De ha nincsenek otthon a szülők, akkor… Szóval, amíg apuka az izraeli repülőket lokátorozza, anyuka a bazárban válogat, ő a kisöcsit lezavarja az utcára játszani és felhívja 2-3 barátnőjét. Nos, ilyen esetekben voltak kényelmetlen szituációk, amiket fogalmam sem volt (sőt még ma sincs), hogyan lehetett volna megoldanom. Mindenesetre sokszor én, európai (elméletben – az ő logikájuk szerint európaiságomból fakadóan – szabadelvű) férfiként éreztem magam roppant kényelmetlenül, míg a tizen- húszéves csitrikből álló vidám hölgykoszorú hangosan visítozva és szó szerint röhögve rajtam, alázta a porba minden férfiúi önérzetem.

És milyenek a hétvégék? A kulturális élet meglehetősen lagymatag: a színház, kirándulás, aktív városnézés ismeretlen. A fővárosban léteznek európai értelemben vett – alkoholt is árusító, zenés, táncos – szórakozóhelyek. De ez méregdrága, és különben is, Magyarországon sem szoktam efféle helyekre járni. Az átlagembernek be lehet ülni teázókba – párok rendszerint a galérián kapnak diszkrét helyet – lehet étterembe járni, kávézni, vízipipázni. De egy múzeum már nem köti le őket öt percnél tovább. A középkori paloták gyöngyház és elefántcsont berakásos termein, a keresztes várak gótikus kápolnáiban vagy a régészeti múzeumok több ezer éves ékírásos agyagtáblái előtt úgy rohantunk el, mintha a bazár legrámenősebb kereskedője üldözne.

Ezzel szemben, amikor ténylegesen a bazár legrámenősebb kereskedője próbálja rásózni a kínai bóvlit, akkor órákon át képes válogatni az extrémebbnél extrémebb, a „prűd Európában” jobbára csak intim shopokból ismert zippzározható bugyik közt (felhasználóbarát, hiszen nem kell kínlódni a letépésével). Esetleg a dudálós, csipogós, zenélő melltartók még szóba jöhetnek (igen, csak meg kell nyomni ott, ahol egyébként is megnyomogatná a férfiember, s rögtön rázendít Nawal Zughbi legújabb slágereire). Mindezen csodákat nem valami eldugott lebujban árulják: a fehérneműárusok utcája ott van a belváros szívében, az Omajád mecset minaretjei idelátszanak, hacsak el nem takarja őket valami bikavadítóan vörös színű műbőr domina-felszerelés.

Aki járt már arab országban, tudja, hogy iszonyatos a forgalom: mindig, mindenhova autóval járnak. A fizikai terhelhetőségük közel nulla, képtelenek a gyaloglásra (ez férfiakra ugyanúgy igaz, mint nőkre), ha 100m-nél messzebb kell menni, már taxit hívnak.

Az európai értelemben vett kirándulásnak, túrázásnak (és úgy általában véve semmiféle sporttevékenységnek) semekkora hagyománya nincsen. Jóhiszemű mentegetőzés az, hogy „meleg van”. Sokkal inkább az érdeklődés teljes hiánya lehet a magyarázat. Hajnali keléssel, hosszú déli pihenővel az időjárás viszontagságai kivédhetők – nekem is sikerült több napos sátras utakat tennem a tengerparti Anszarije hegyvidéken.

Hogy zajlik akkor egy kirándulás arab módra? Reggel beültünk egy taxiba. Száguldoztunk vagy 200 km-t a sivatagban, mígnem megérkeztünk Palmyra romjaihoz. Az olcsó üzemanyagáraknak köszönhetően az akció nem került sokkal többe, mintha Magyarországon vonattal tettünk volna meg ekkora távot (persze helyi mércével mérve azért ez már drága). Mindenesetre ezután az ember (pontosabban európai ember) arra számít, hogy akkor megnézünk egy-két múzeumot, antik templomot, a színházat… jó, a citadelláig nem muszáj felkapaszkodni, de azért a Tetrapylonig bárki el tud sétálni. Nos nem. A program úgy folytatódott, hogy kiterítettünk egy plédet, elszívtunk egy vízipipát, teáztunk, esetleg megebédeltünk egy étteremben (pontosan ugyanolyan ételt, melyet a család bármely nőtagja otthon is el tudna készíteni), kicsit büfögtünk, aztán ismét taxiba pattant a díszes társaság és visszaszáguldottunk Damaszkuszba.

Nemcsak kirándulni nem tudnak, de térképet sem olvasnak. Nemcsak Szíriában, hanem úgy általában sehol a Keleten. Viccesen tragikus történetek sokaságát tudnám ezzel kapcsolatban elmesélni. Volt, hogy – kellő előzetes tapasztalat birtokában – már eleve arab nyelvű térképet dugtam az illető orra alá, mutassa már meg, ez vagy az a település merre is van. Forgatja, forgatja, látszik rajta, hogy ilyet még nem látott. Aztán egy átütő mosoly: itt van Szíria! S örömmel bök rá a térkép Dimashq (Damaszkusz) feliratára. Pedig a Szíria térképen mindössze a fővárost sikerült meglelnie. Arra is volt példa, hogy a damaszkuszi egyetem geológia tanszékén próbáltam Szíria földtani térképéhez hozzájutni, ősmaradvány-gyűjtő szenvedélyemet könnyítendő. A legjobb, amit adni tudtak, az egy tankönyvből kitépett fekete-fehér, fél A4-es oldalnyi ábra. Mondani sem kell, az alapján sem találtam semmit.

A végére picit sikerült elkalandoznom az eredeti témától. Milyenek akkor hát az arab nők? Érzelmesek, csábítóak, fantasztikusan szépek, de néha idegesítők, a saját megrögzött szokásaiktól nehezen szabadulnak. Nagyszerűen használhatók a ház körüli munkákra, de azon kívül más szabadidős tevékenységre nem igazán vevők. Egy tapasztalatot megért, de igazából azóta sem nagyon vágyakozom újabb arab barátnő után. De ha Damaszkuszban járok (sajnos a politikai káosz miatt ennek is már több éve), és rám mosolyog egy hatalmas, elragadó szempár, azért még mindig megfordulok utána.