7 ok, amiért igazi mámor kamaszokkal együtt élni

Amikor az ember végre kezd belerázódni a szülői szerepébe, megismeri a gyerekét, kialakít vele egy harmonikusnak tűnő, szeretetteljes viszonyt, amikor végre hátradőlne a remekül végzett munkát megünnepelve… na, akkor beüt a krach. A pihe-puha csemete, az a bársonyos bőrű, gurgulázó kacajú, aranyfürtös labdarózsa, büszke anyai szívünk gyémántos csücske fogja magát, és kamaszodni kezd. Testét szökőárként árasztják el a hormonok, a lelkében tűhegyes fogú kisördögök járnak dervistáncot, a szívébe kelta mondák koboldjai és mexikói legendák sötét lelkű démonai költöznek, az érzelmeit hullámvasútra ülteti egy rosszkedvű kazánfűtő. Mindeközben egy bipoláris bábjátékos a vállát vad vonogatásra, a lábát kajla esetlenségre készteti, a száját pedig lefittyenti. És mégis… a gyerek kamaszkoránál jobb dolog nem is történhet egy szülővel! Fiala Borcsa elárulja, miért.

Drasztikusak a változások, kétség nem fér hozzá, de higgyétek el nekem, nincs is annál szuperebb, mintha az embernek kamaszodni kezd a gyereke! Ha pedig egyszerre kettő is teszi ugyanezt (mint például az én háztartásomban), hát az duplán főnyeremény, augusztus huszadiki tűzijáték, szilveszteri petárdaszóló, születésnapi csimbum-cirkusz és szuperbohó vidámpark is egyben!

Azt hiszitek, csak viccelek? Dehogy, én sosem tennék olyat! Inkább elmondom frankón, hogy miért is igazi istencsászárság, ha az ember serdülő csimotákkal él egy fedél alatt. Hát, ezért:

1. Mert rámb.sszák az ajtót

Nem behajtják, beteszik, vagy becsukják az ominózus nyílászárót, hanem bumm! bevágják, hadd peregjen búsan a vakolat. Viszont! A jóság csak ezután következik: szépen ott is maradnak az ajtó másik oldalán. És amíg az odújukban nem drogozással, csecsemőszerv-kereskedelemmel, vagy albínó szűzlányok futtatásával múlatják az időt, tőlem aztán nyugodtan szénné is kamaszodhatják magukat odabent. Ha megéheznek, úgyis rendre előbújnak, én viszont addig is kiélvezhetem – tizenkét év után először – a lakásom csendjét és nyugalmát. Végre nem kell csörgőt rázogatnom, építőkockákat pakolgatnom, vagy hajas babákat öltöztetnem naphosszat, sőt, a legutóbb is azon kaptam magam, hogy önfeledten luxikázom: vasárnap délután egy csésze gőzölgő tea mellett olvastam a kanapén kucorogva. Jíhá!

2. Mert lehülyéznek

Mindig is igazságtalannak tartottam azt a nézetet, hogy minden idősebb embernek, csak azért mert öregebb, automatikusan kijár a mérhetetlen tisztelet és a térdből induló hajbók. Nem várom el a saját kölkeimtől, hogy az éveim gyarapodó száma, vagy a felnőtt státuszom miatt legyenek velem szemben cikornyásak. Így viszont, hogy kivettük a viszonyunkból az „amíg az én kenyeremet eszed” tekintélyelvű rigmusát, sokkal több őszinteséggel és melegséggel tudtuk a kapcsolatunkat megtölteni. Ami azzal jár, hogy néha lehülyéznek. És tudod mit? Igazuk van. Néha tényleg elég hülye vagyok.

3. Mert inspiráló velük beszélgetni

Bármiről. Ráadásul azonos szemmagasságban. Friss nézőpontokkal, új ötletekkel gazdagítják a diskurzust, nyitottak mindenre, egy csomó dologgal kapcsolatban sokkal jobban képben vannak, mint én, ismerik a legújabb beszédtémákat és trendeket. Azonkívül bennük még őszintén lobog az a világmegváltó lánglélek, ami idővel a legtöbb felnőttből óhatatlanul kiveszik.

4. Mert skizofrének

Folyamatosan próbálgatják új és legújabb személyiségeiket. Mint maszkabál előtt, úgy húzzák fel egyik jelmezt a másik után, míg eldöntik, melyik bőrben is éreznék aznap magukat leginkább otthon. A pálya széléről pedig lenyűgöző figyelni, hogyan lesz az egyik nap még sorsüldözött gótból másnapra romantikus várkisasszony, mizantrópból humanitárius önkéntes, vegetáriánusból elkötelezett paleó, vagy leesett vércukrú komodói varánuszból dorombolós kiscica. És arra is izgalmas fogadásokat lehet tenni, vajon huszonéves korukra melyik verziója állandósul majd e kaleidoszkópnak.

5. Mert a szemükben végtelenül ciki vagyok

Kifejezetten nem akarják, hogy a nyilvánosság előtt együtt mutatkozzunk, hogy elkísérjem őket bárhová, és a jeges iszony kerülgeti őket ha esetleg rájuk köszönök az iskolában a társaik előtt, vagy horribile dictu, bemegyek az osztálytermükbe. És így praktikusan bármire rá tudom venni őket úgy, hogy még a nadrágszíjamat sem kell lecsatolnom.

Tudod te, milyen jól esik, ha a gyerek vasárnap reggel ágyba hozza a reggelit…?! Mindezért cserébe pedig csak annyit kell mondanom: Szívecském, boldogan bemegyek a suliba, és segítek neked megkeresni azt az elkallódott sapkát, ha gondolod… Nem gondolja.

6. Mert rettentő… cukik

A tegnap még illatos, gömbölyű, kompakt kisbaba mára büdös, nyakigláb görénnyé nőtte ki magát, de még hogy! Keze-lába kezdte a sort olyan ütemben, hogy abba se bírja hagyni, az arcáról leolvadt a bababáj, a pocakjáról a babaháj, a fogsora el sem fér a szájában, az orra pedig… dehogy pisze már! A mozgáskoordinációja is szétesett, csak kapkodja a fejét ennyi hirtelen változáson, esetlenül csetlik-botlik, nem szokott még hozzá a megnövekedett dimenziókhoz. És akkor arról a sokkhatásról még nem is beszéltem, amikor életemben először nem én hajolok le, hogy puszit nyomjak a homlokára, hanem ő rogyaszt egy kicsit, hogy felérjem.

És ez így együtt rettentő. És persze nagyon cuki.

7. Mert végre elkezd kiderülni, milyen szülő is vagy valójában…

A gyerekneveléssel az a fő probléma, hogy nagyon hosszú a lappangási ideje. Nem fogod tudni azonnal, hogy ez, vagy az a módszered vajon ennél, vagy annál az adott gyerekednél károsnak, hatékonynak, sikeresnek, vagy merő kudarcnak bizonyult-e? Az egyik így reagál, a másik úgy, hosszú évek telnek el, mire végre legalább elkezd körvonalazódni az anyai verejték eredménye. A kamaszkor pedig kiváló fokmérője a szülői kvalitásoknak. Ha még szóba áll veled, az legalább egy erős közepes. Ha szívesen mesél magáról és a barátairól, nagy pacsi! Ha viszont hűvös udvariassággal kezel, akkor még pont van időd gyorsan a homlokegyenest ellenkező módszert kipróbálni. És jól megszeretgetni abban a pillanatnyi időrésben, amikor épp hagyja.

Fiala Borcsa