Ma ezt a levelet kaptam egy kislánytól, és bevallom, sokáig szóhoz sem tudtam jutni…
“Kedves Noel Péter!
Én egy 11 éves lány vagyok, és Noéminek hívnak. Azért írok, mert szeretném ha tudnád, hogy nagyon sokat jelentenek az írásaid. Két hónapja kerültem kórházba, leukémiás vagyok. Az anyukám mindig biztat, hogy meggyógyulok, de sokszor sír, amikor azt hiszi nem látom. Amikor mondtam neki, hogy tudom hogy meg fogok halni nagyon dühös lett és lekiabált. Azt mondta, mindig hinni kell, mert a Jóisten vigyáz ránk. Az oldaladra véletlenül talált rá, és felolvasott néhány részletet, amik arról szólnak, hogy sosem szabad feladnunk. Tudom hogy mi sosem fogunk találkozni, mégis köszönöm neked ezeket az írásokat, mert erőt adnak. Anyukám minden nap felolvas egy részletet, és olyankor, ha csak kis időre is, de elhiszem, hogy van remény. Biztos sokan írnak neked, ezért elköszönök. Köszönöm, hogy elolvastad a levelemet.
Szeretettel: Noémi”
Kedves Noémi!
Nem tudom, mit írhatnék válaszul. Igazából annyira nehéz most a szívem, hogy nem találom a szavakat. Ha anyukád nézi az oldalamat, remélem, felolvassa ezt neked. Nem tudom, létezik a Jóisten, akiben anyukád bízik. Csak azt tudom, ha valaki ilyen jó lelkű, mint te, muszáj hinnie. A bölcsek azt mondják, semmi sem történik ok nélkül. Bár ismerném a titkot, hogy van-e tovább… Bár tudnám, mi végre történnek dolgaink… De sajnos nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy a hit tiszta, nem szennyezi semmi. Hisz a szívünkben születik. Ezért muszáj hinned, és nem feladnod! Én egyet tudok: sosem fogom elfelejteni a levelet, melyet egy tündéri kislány írt. Bízom benne, és reménykedek, hogy te fogsz győzni. Soha ne add fel! És még valami… Tudod, mindenki sír. De sokunk csak akkor, amikor azt hisszük, senki sem látja.
