Senki sem jött ki, amikor dudált, így ez a taxis bekopogott az ajtón. Ami ezután történt, örökre megváltoztatta az életét.

Húsz éven keresztül voltam taxisofőr. Igazából ez egy szabad élet volt, olyan, ahol nem volt főnök. De amit nem tudtam, az az, hogy ez egy gyóntatószék is volt.

Éjszaka, mikor az embereket fuvaroztam, az autóm egy mozgó gyóntatószék is volt. A mögöttem ülő emberek, akik számomra teljesen ismeretlenek voltak, útközben sok mindent elmondtak életükről. Sok olyan emberrel találkoztam, akiknek élete megnevettetett, meglepett, nemesebbé tett.

De egyik sem hatott meg annyira, mint ennek a nőnek az élete, akit egy augusztusi éjszakán fuvaroztam. A város egyik nyugodt részére hívtak ki, azt hittem talán egy buliból kell majd hazavinnem valakit, vagy egy személyt aki a szeretőjével vitatkozott. Vagy munkásokat akik az egyik gyár részlegre igyekeztek.

Mikor megérkeztem, 2 óra 30 volt, sötét volt az épület, csak a földszinten egy helyiségben égett a lámpa. Ilyen esetben a legtöbb sofőr csak dudált volna egyszer vagy kétszer, várt volna egy percet aztán elmegy. Én viszont nagyon sok szegény embert láttam, aki a taxitól függött mert más módon nem tudtak utazni.

Hacsak nem volt veszélyes a helyzet, én mindig odamentem az ajtóhoz. Lehet, hogy ennek az utasnak szüksége van a segítségemre, gondoltam.

Tehát odamentem az ajtóhoz és bekopogtattam. “Egy perc”.-hallatszott a válasz, valószínűleg egy törékeny idős hölgy volt a hangja alapján ítélve. S mintha valamit vonszolt volna magával a földön. Hosszú szünet után kinyílt az ajtó. Egy alacsony hölgy állt előttem, 80 éves lehetett. Egy mintás ruhát viselt, kalap volt a fején. A kalapra fátyol volt tűzve, mintha a hölgy az 1940-es évekből bukkant volna elő.

Úgy tűnt a lakás már évek óta üres. Minden bútor le volt takarva, nem voltak órák a falon, a sarokban egy nagy papírdoboz volt tele képekkel és üveg tárgyakkal.

“El tudná vinni a bőröndömet a kocsiig?” -kérdezte. Betettem a bőröndöt a csomagtartóba aztán visszamentem hozzá, hogy segítsek neki. Karomat nyújtottam és elsétáltunk a taxiig. Nagyon kedvesen megköszönte a segítségemet. “Nagyon szívesen.” – válaszoltam. “Igyekszem úgy foglalkozni az utasaimmal, ahogyan az anyukámmal foglalkoznék.”

“Ó, ön egy nagyon kedves fiú.” Mikor beszálltunk a kocsiba, megadta a címet és azt mondta: ” Át tudna hajtani a belvároson?” Én rögtön válaszoltam, hogy nem az a legrövidebb út.

“Ó, ne is foglalkozzon velem. Nem sietek annyira. Az öregek otthonába megyek.”-mondta a hölgy. Belenéztem a visszapillantó tükrömbe. A szemei csillogtak.

“Nincs családom. Az orvos azt mondta, nincs már sok hátra.” Szépen csendben kikapcsoltam a taxiórát.

“Melyik úton menjek?” -kérdeztem a hölgyet.

Két teljes órán keresztül furikáztunk a városban. Megmutatta azt az épületet, ahol liftkezelőként dolgozott. Átmentünk azon a városrészen ahol ő és férje együtt éltek a házasság után. Megmutatta azt a bútoráruházat, ami korábban táncstúdió volt, ahol táncolni tanult.

Párszor megkért, lassítsak le egy bizonyos épület előtt, vagy egy utcasaroknál, ahol aztán csendben bámult a sötétben. Ahogy lassan felkelt a nap, ezt mondta: “Fáradt vagyok, menjünk.”

Ezek után megkérdeztem: “Melyik úton menjünk?”

Csendben elindultam arra a címre, amit megadott. Egy alacsony épülethez érkeztünk, egy hosszú út vezetett a bejáratig. Két gondozó jött ki elénk, segítettek a hölgynek kiszállni, óvatosan, figyeltek minden mozdulatára. Én kivettem a hölgy bőröndjét a csomagtartóból, ő pedig már a tolószékben ült.

“Mennyivel tartozom Önnek?- kérdezte, miközben rátette a kezét a táskájára.

“Semennyivel.” – válaszoltam.

“Dehát Önnek pénzt kell keresnie.”- mondta a hölgy. Én lehajoltam és megöleltem őt. Ö pedig jól megrázott.

“Nagyon kellemes volt a taxiban eltöltött idő.Köszönöm”. – mondta.

Kezet fogtam vele, elbúcsúztam tőle és mentem tovább a hajnali pirkadatban. Mögöttem becsukódott egy ajtó. Az életben lezárult egy fejezet.

Egyetlen utast sem szállítottam már aznap. Csak mentem, körbe-körbe, céltalanul a városban. A nap hátralévő részében alig jutottam szóhoz. Mi lett volna, ha ez a hölgy egy mérges, az utolsó körét levezető fáradt sofőrrel találkozik?

Mi lett volna akkor, ha nem várok az épület előtt, nem kopogok és csak úgy elhajtok?  Úgy gondoljuk, hogy az életünkben csak a nagy pillanatok fontosak. De ezek a nagy pillanatok gyakran észrevétlenül jelennek meg életünkben – gyakran olyan szép csomagolásban, melyről mások azt hiszik, hogy ezek csak kis pillanatok az életben.

A fenti történet a híres, 14 könyvet publikált író, Kent Nerburn könyvének adaptációján alapul, mely könyvnek címe: “Hadd legyek a békéd egyik eszköze ” (Make me an instrument of your peace).